Én - Tábor Szentbékkállán....

Sokan kérdeztétek: na milyen volt?
Sokan jeleztetek: jövőre én is jövök!

Igen, lesz jövőre is, igen, ha szeretnétek, akkor nem négy nap lesz, hanem hat. :D

Köszönöm nektek a mosolyokat, az öleléseket, a szeretetet.
Aki ott volt, őrizze és adja tovább a fényt, aki nem az fogadja szeretettel az alábbi sorokat.

Ölelés:
Évi

Én-tábor

1. Az előkészületek

Egy ideje kerestem már az utam, pontosabban önmagam. Rengeteg dolog változott meg körülöttem, persze, szinte minden egyszerre, egy időben. Letaglózott. Csak kapkodtam a fejem, azt sem tudtam, ki és mi vagyok… Barátaim tanácsait kértem ki, pszichológustól véleményt gyűjtöttem be, szaladgáltam sorselemzőhöz, kártyát vetettem a gépen, olvastam bölcsességeket és okosságokat tartalmazó könyveket, részt vettem a Natura Napokon – de semmi javulást nem tapasztaltam magamon.

Aztán jött egy meghívó. Az Én-táborba. Én-tábor? Az meg micsoda??? Elolvastam, majd azonnal a kukába dobtam. Izgatta ugyan a fantáziámat, hogy mi lehet az, de még magamnak sem vallottam be. Majd újabb meghívó jött a nevemre. Az már kicsit részletesebben felsorolta, hogy többek közt lesz tibeti hangtál meditáció (de jó!), sámán dob (szuper!) – és vegetáriánus ételek. Hogy mi??? Vegetáriánus??? Kuka! Azért biztos, ami biztos, átlinkeltem az egyik barátnőmnek, ő ugyanis spiri beállítottságú és vega is egyben. Aztán irigykedtem, hogy milyen jó lesz neki, merthogy még ezt is pont Neki találták ki. De akkor mitől Én-tábor? Rövid idő elteltével megkaptam a választ: újabb meghívó. A harmadik. Nekem. Hát akkor ez már JEL, ez mégiscsak az ÉN táborom lesz! De mit csinálok a gyerekekkel addig? Kire bízzam őket? Miközben ezen morfondíroztam, nélkülem is megoldódott a probléma: nyaralni hívták a lánykáimat – pont arra a hétre. JEL 2.!! Akkor már csak azt kellett kiszámolnom, hol lehetett szűkebbre húzni a gatyaszárat… Reggelre csippant a telefonom, rég elfeledettnek hitt pénz állt a házhoz. JEL 3.!!! Vagyis valaki odafentről rendkívüli ügyességgel és szeretettel elrendezte, hogy ez a tábor mégis az ÉN táborom lehessen! Köszönöm! Ezek után naná, hogy ott volt a helyem!

2. A tábor

Utolsó ellenőrzés a bőröndömben: ruhák, cipők, könyv, gps a kocsiban, no és a legfontosabb, a túlélőkészletem: müzli szeletek, kekszek és olajos magvak végszükség esetére; majd irány Szentbékkálla! A falu határában kikapcsoltam a navigációt, szerettem volna, ha onnét a megérzéseim vezetnek. Így is lett. A ház csodaszép volt! A kapuban Éva ölelő karja. (Csak meg ne öleljen, nem szeretem! Mégis megtette…) Az udvar nyugodt, tele zölddel és virágokkal. A ház szobáinak legszebbike rám várt tele napfénnyel. Az emberek pedig mintha egy régi, összeszokott baráti társaság tagjai lettek volna. Az utóbbi időkben nem szívesen ismerkedtem – itt mindenki szimpatikus, sőt, érdekes volt számomra. Itt nem kellett tartanom, visszafognom magam, itt az lehettem, aki vagyok. ÉN. És végre sírni is tudtam! Végre nem magamat sirattam és az elveszett álmaimat, hanem értem és a „gyógyulásomért”. A beszélgetések, gyakorlatok, meditációk mind engem szolgáltak. Mint egy buzgó kisdiák, úgy szívtam a látottakat, hallottakat, tapasztalásokat magamba. A kirándulások, esti beszélgetések a szabadban kinyitották a világomat, megnyitották a lelkemet, más oldalról is megláthattam a dolgokat, részese lehettem a mindenségnek. Éva kedves és szeretetteljes egyénisége pedig óva irányított, és mindig ott volt támasznak, ha elbizonytalanodtam. Ilyen idillikus állapotban hihetetlen tempóban kezdett gyógyulni a lelkem. És mára már az ölelést is élvezem. No és a vegetáriánus ételek? Mintha felkészültek volna belőlem, mert csak a kedvenceimet készítették, úgy, ahogyan én szeretem. Percről percre egyre világosabbá vált számomra, hogy ezt tényleg nekem/értem szervezték. Ezért lett a neve is Én-tábor.

3. Utózmány

Úgy gondolod, öntelt vagyok, mert azt hiszem, minden körülöttem forog? Sosem tartottam többre magamat másoknál! Ott mégis különlegesnek éreztem magam. Azt éreztem, hogy Én, vagyis a lelkem minden egyes lépéssel előrébb jut a saját útján, amihez minden segítséget megkaptam. De abban is biztos vagyok, hogy a tábor összes lakója ugyanígy volt vele! Mindenki a saját létráján lépkedett felfele, amennyire csak ereje engedte. Neked van már ilyen létrád, amin egyre feljebb jutva kiteljesedhetsz? Ha még nincs: www.lelekletra.hu.

Szívből köszönök mindent, Éva!

Szeretettel ölellek:
Orsi