Metafizika

METAFIZIKA

A görög meta és phüszika szavakból: ami a fizika után következik.

A kifejezés az arisztotelészi munkák poszthumusz rendszerezése nyomán azon műveket jelölte, amelyek a fizika után következtek.

A metafizikai írások célja úgymond a valóság természetének általános érvényű leírása, amely mint első filozófia egyetemes tudományként lehetséges. Ez a képlet alapozza meg a szubsztancia központi szerepét a metafizika történetében.

A középkor folyamán a filozófia teológiától való függetlenedésében játszott döntő szerepet, melynek során – noha hosszasan a skolasztika fogalomrendszerén belül maradva, az evilági lét autonómiája mellett érveket kidolgozva –, mintegy a modern tudomány egyfajta filozófiai legitimációját előkészítve, megteremtette feltételeit az ontológia, az ismeretelmélet, s így számos részdiszciplína kiválásának.

(Forrás: http://www.enc.hu/1enciklopedia/fogalmi/filoz/metafizika.htm)

A metafizika a feladatát két alapvető kérdés kutatásában jelöli meg:

  1. Mi az, ami létezik? Mi a létező?
  2. Mi a dolgok valódi természete?

E két kérdés föltevését az a két, igen korán megfogalmazott filozófiai felismerés tette szükségessé, melyek szerint:

1.) nem minden létezik (a szó valódi értelmében), ami az érzékszerveink számára megjelenik, illetve nem minden létező jelenik meg az érzékszerveink számára;

2.) A dolgok valódi természete nem jelenik meg a „felszínükön”, a gondolkodásnak erőfeszítéseket kell tennie, hogy ezekhez eljusson (amennyiben ez egyáltalán lehetséges).

A mindennapi életben az idő az egyik legvalóságosabb és ugyanakkor az egyik legrejtélyesebb dolog.

Az idő felfoghatatlanságának ezt a problémáját Hippói Szent Ágoston a következőképp fogalmazta meg:

Mi is az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.
(Szent Ágoston: Vallomások XI. könyv)

Hippói Szent Ágoston, az időt mint szubjektív, belső öntudat által meghatározott dologként írja le.

Vallomások című művében kifejtett tanítása szerint, amennyiben az időt mint valami objektíven adottat szemléljük, úgy tűnhet, mintha elkülönült időpontokra esne szét: a múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen pedig a jövő átfordulása a múltba. Azt, hogy mégis tudunk az idő létezéséről, azzal magyarázza, hogy az ember képes elméjében képek formájában raktározni azokat a futó benyomásokat, amelyekre szert tesz élete folyamán.

A képek megjelenítése jellemzi a három dimenziót:

  • jelen a múltról: emlékezés
  • jelen a jelenről: szemlélet
  • jelen a jövőről: várakozás

Ezek szerint sem jövő, sem múlt nincs, csupán csak a jelen, amit a lelkünkben mérünk. Ezt az álláspontot, miszerint csak jelen van, nevezzük prezentizmusnak.

Szent Ágoston egyik leghíresebb elemzése az idő problémájával kapcsolatos.

Erről a Vallomások (Confessiones) XI. könyvében olvashatunk. Ebben nemcsak a tudatnak az időtapasztalatot konstituáló tevékenységét (memória) tárja fel, hanem az embernek, mint időbeli lénynek a létállapotáról alapvetően, mint az örök igazsággal kapcsolatban állóról elmélkedik.

Ezen a ponton elfordult az addigi időelemzésektől, figyelmét a belső időtudat dimenziója fele irányította. Amennyiben az időt, mint valamilyen objektíven adottat szemléljük, kitűnik, hogy elkülönülő időpontokra esik szét. Ez azért van, mert a múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen pedig nem más, mint egy parányi pont a múltnak a jövőbe való fordulása. Ebből látható, mondta Ágoston, hogy az időt nem illeti meg a lét fogalma.

Az, hogy mégis tapasztaljuk az időt, tudomásunk van róla, rendelkezünk az idő mértékével, azért lehetséges, mert az emberi elme rendelkezik azzal a képességgel, hogy azokat a nyomokat, amelyeket a futó érzéki benyomások hátrahagytak, mint képeket megőrizze, és ezzel időtartamot kölcsönözzön nekik.

Így időről, csak, mint jelen a múltról, jelen a jelenről és jelen a jövőről beszélhetünk.

Ez a három idődimenzió pedig kizárólag az ember lelkében található meg, azaz lélekben mérjük az időt.

Az emlékezés: jelen a múltról, a szemlélet: jelen a jelenről, a várakozás: jelen a jövőről.

Az idő problémájának kulcsa tehát az emlékezet megjelenítő tevékenységében és elvárásainkban van.


Augustine Confessiones