Mi voltam előző életemben?

Hegyi Éva Mónika, 2012. április 4.

Valóban több életet élnénk? A reinkarnáció gondolatát teljes bizonyossággal sem igazolni, sem cáfolni nem lehet. Az azonban tény, hogy mély hipnózisban a lélekvándorlás elméletének leghevesebb ellenzői is régmúlt életek eseményeit élik át, méghozzá határozottan saját múltjuk élményeként.

Az élet legmélyebb misztériuma kétágú dilemma: honnan jövünk, és mi történik velünk, ha történik valami egyáltalán a halálunk után? Az idők hajnalától kezdve minden vallási és filozófiai iskola és minden emberi lény, akiben a legcsekélyebb kíváncsiság is élt, megpróbálta megfejteni ezt a talányt. És bár a konkrét bizonyítékoknak szűkében vagyunk, mind az ősi, mind a modern ember erősen hajlott afelé, hogy higgyen a halhatatlanságban.
Mélyen hiszek abban, hogy nem csak egy életet élünk, hogy egy zseniális terv részei vagyunk és sorsunk összefonódik évszázadokon keresztül bizonyos lelkekkel.

Olyanok vagyunk, mint a búvár. Amikor egy nehéz merülés után feljön a felszínre, leteszi a nehéz palackot, a maszkot és leveti a búvárruhát, s fellélegzik végre szabadon -, így tesz a Lélek is a halál után. És igazából akkor kezd el élni. Nem köti semmiféle kényelmetlenség, tisztán létezik, van. Aztán valamiféle erő arra készteti, hogy ismét, hosszabb-rövidebb idő elteltével, alámerüljön újra. Sok kedve nincs némely lelkeknek ehhez, de felveszik újra a búvárruhát (születés) és alámerülnek egy fénycsík (életfonal) mentén a mélybe (földi lét). Próbálják megkeresni, amiért jöttek (sors, karma), aztán a fénycsík elfogy, és ismét felbukkannak a felszínre (halál), ahol maradéktalanul jól érzik magukat. És ez a körforgás ismétlődik, míg a felszínre nem hozzák mindazt, ami a fejlődésükhöz szükséges.

Ahogy az élet kereke körbefordul, úgy követik egymás után az egyén fejlődését a születések és halálok. A halál nem más, mint egy tudatküszöb, amely elválasztja az egyik inkarnációt a másiktól. Az életek között valójában élet van.
Mindig voltak ateisták, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a születés csupán biológiai jelenség, és az öntudat elszáll az utolsó leheletünkkel. Ez a materialista gondolkodásmód azonban mindig kisebbségben maradt, s még ma is, a technikai és technológiai csodák korában is kisebbségben van.

A klinikai halál állapotából újraélesztett betegek vizsgálata rendkívül érdekes adatokhoz juttatott bennünket. A klinikai halált átélt emberek spontán látomásai egy, a miénktől teljesen eltérő létsíkra utalnak. Beszámolóik abban mindig megegyeznek, hogy a klinikai halál egy pillanatában a lélek, a tudat elválik a testtől, és ezt valami áthúzza egy alagúton, amelynek a másik oldalán leírhatatlan fényesség, végtelen boldogság és béke vár. Bár ezek a tanúk nem kívántak visszatérni a földi létbe, valami mégis arra kényszerítette őket, hogy a testi léttől megszabadult, szabadon kószáló önmagukat újra egyesítsék elhagyott testük szűk börtönével. Az egyesülés után azonban már hamarosan elfogadták ezt a létállapotot. Nem győzik hangsúlyozni, hogy végleg megszabadultak a halálfélelemtől, a halált úgy írják le, mint hazaérkezést, mint a börtönből való szabadulást, és kivétel nélkül mindegyikük úgy érzi, hogy nincs szó, amely ki tudná fejezni az öntudat e másik formájának boldogságát. Bármily érdekesek és ösztönzőek is ezek a beszámolók, az általuk közvetített tudás eléggé behatárolt, mint ahogy egy külföldi tudósító kommünikéje is az lenne, ha csak a határon állva próbálna beszámolni egy ország belső életéről.

Doktor Whitton torontói pszichiáter pácienseinek vallomásaira alapozva, akik hipnózisban mélyen behatoltak a halál hátországába, a testben élő ember számára ismeretlen területeit világítja meg. A mély transzállapotból érkező üzenetek szerint a halál utáni élet ugyanaz, mint a születés előtti élet, és legtöbbünk már test nélküli entitásként igen sokszor lakott abban a másik világban. Tudat alatt csaknem ugyanúgy ismerjük ezt a létsíkot, mint a földit. A következő világ az, amelyet születésünkkor magunk mögött hagytunk, és ahová halálunk után visszatérünk.

A hipnózisban lévő páciensek elmúlt életeik traumatikus eseményeit hozták fel a tudatukba. Ennek eredményeképpen gyors és drámai gyógyulásokról számolhattak be, melyeket maguk sem tudtak teljesen megmagyarázni. Mentális és fizikai rendellenességek tűntek el nyomtalanul, és a zavarba ejtő vagy rettenetes emlékek az önismeret hatására felszabadító, megnyugtató képekké változtak. Egyre több páciensének betegségei és lelki problémái múltak el fokozatosan, ahogy egyre több előző életbeli és életközti tapasztalatra tettek szert. Néha olyan páciensek kerültek hozzá, akik már jó ideje hiába jártak rendelőről rendelőre. Ők a megmondhatói, hány pszichiáter szolgálatait vették Igénybe anélkül, hogy bármilyen eredményt fel tudtak volna mutatni, legyen szó bénító fóbiákról vagy halálos betegségek pszichiátriai kezeléséről. Az előzőélet-regresszióval jó eredményeket ért el ott is, ahol a hagyományos gyógymódok nem segítettek. (Felhasznált irodalom: Joel L. Whitton, Joe Fisher: Létköz)

Fontos tény, amit számításba kell venni, hogy maga a reinkarnáció, illetve az előző élet megélése önmagában még nem terápia! Aki hozzám fordul, az általában küszködik egy adott problémával, vagy több problémával is, de az is biztos, hogy rendkívül kíváncsi, vajon ki lehetett ő előző életében. Számomra az, hogy ki kicsoda volt, nem releváns információ. Sokkal inkább fontos az, hogy a reinkarnációs terápia használatával valós változásokat, ráébredéseket, feleszméléseket, sorsfordító katarzis élményt lehet átélni.

A tudatalattink hűen őriz mindent, még ha mi nem is emlékszünk rá. Éppen ezért e terápia során rendkívül intenzíven tudjuk átélni a tudatalattinkban tárolt információkat, emlékeket, mindent, ami a jelen életünk problémájának, problémáink forrása lehet. Ezáltal, hogy átéli a páciens, mintegy kívülről szemlélve önmagát, fel is tudjuk oldani, s végre felszabadulást hoz a jelen élet mindennapjaiba. Mivel minden átélt élmény a páciens számára valóságként jelenik meg, így a terápia során nem emlékekkel dolgozunk, hanem a jelen valóság érzéseivel, érzelmeivel, stb. A tudatalatti  világában az időnek semmifajta jelentősége sincs. Így történhet meg, hogy a páciens pár percnek él meg valamit, miközben a földi idő síkján eltelt már vagy egy óra.